Egyes kutatók a szélsőségek fokozódását valószínűsítik. Továbbra is szükségünk lehet tehát helyi mikroklímánk kiaknázására és saját emberi leleményünkre.

Szinte minden nap hallunk a klímaváltozás, vagy a globális felmelegedés szinte megfoghatatlan, a széles közönség számára kevéssé világos fogalmáról, ha bekapcsoljuk a televíziót, biztosan kapcsolhatunk olyan csatornára, ahol épp vezető politikusok, környezetvédők, erdészek, meteorológusok, mezőgazdászok, vagy éppen az utca embere nyilatkozik a vélhetően az emberi tevékenységek által okozott, katasztrofális hatásúnak vizionált éghajlatváltozásról. Legtöbben hallottunk a Kiotói Egyezményről, azonban kevesen tudjuk, mit is tartalmaz. Ha kezünkbe vesszük napilapjainkat, szenzációhajhász és rémisztgető szalagcímek tömkelegével szembesülhetünk. Éppen ezért a klímaváltozás tematikáján belül is foglalkozom a média negatív szerepével, hiszen úgy tűnik, nem igazán céljuk a témában laikus tömegek megfelelő tájékoztatása, hanem inkább a szenzáció, a minél hangzatosabb, ijesztőbb hírek kreálása a nézettség/olvasottság mindenhatósága nevében. Példát fogok hozni arra, hogy még komoly lapok sem tudnak ellenállni ennek a csábításnak.

Elsőként fontos leszögezni, hogy a tanulmánynak nem célja tagadni a XX. Században megfigyelt globális átlaghőmérséklet-növekedés tényét. A globális felmelegedés „tudományának” élharcosai éppen ilyen vádakkal támadják folyamatosan a téma kritikusait, akik, mint magam is, főként a jelenség és a Föld, mint egy emberi ésszel felfoghatatlanul bonyolult komplex rendszer kiszámíthatatlanságára hívják fel a figyelmet, valamint arra, hogy a meteorológia és a klimatológia az egyik legfiatalabb tudományunk, messze a legnagyobb bizonytalansági tényezők e két tudományágban vannak jelen. A jövőbeli folyamatokra képtelenek vagyunk megfelelő bizonyossággal következtetni és a múltbeli eseményekről sincsenek megfelelő adataink. A „mítosz” kifejezés utal arra, hogy jól felfogott emberi érdekek és hivatkozási alapok is hátterében állnak a globális felmelegedés elméletének minél szélesebb körben való elfogadtatásának. Tanúi lehetünk annak, hogy szinte bármit meg lehet magyarázni a klímaváltozásra hivatkozva, mintha egy megkérdőjelezhetetlen egyházi dogma lenne, korunk vallása és elsődleges hittétele, a klímakutatók többsége pedig a vallás fanatikusai.

Számos, szemmel láthatóan is sokkal súlyosabb környezeti problémával kell szembenéznünk, úgy mint fajkihalás, környezetszennyezés, nukleáris szennyezés, erdőirtás, savas esők, az ipari és mezőgazdasági termelés káros hatásai, túlnépesedés. Kritikát fogalmazok meg a nemzetközi világszervezetekkel és a környezetvédelmi szervezetekkel szemben, amiért a klímaváltozás agyontárgyalása folytán, akaratlanul, vagy talán szánt szándékkal egyre kevesebb figyelmet fordítanak ezen problémákra.

Üvegházhatás

A feltételezések szerint a globális átlaghőmérséklet az elmúlt évszázadban történt 0,74 C (±0,18 C) fokra becsült melegedését az üvegházhatás erősödése okozza az atmoszférában lévő széndioxid, metán és más gázok koncentrációjának megemelkedése miatt. Az összefoglaló néven üvegházgázokként emlegetett gázok a földfelszínre érkező napsugárzást akadálytalanul átengedik a légkörön, ezzel szemben a felmelegedett földfelszín által kibocsátott infravörös sugárzást visszatartják, nem engedik kisugározni a kozmoszba. Más szavakkal: a széndioxidnak az a tulajdonsága, hogy a rövidhullámú besugárzó energiát veszteség nélkül átbocsátja, ellenben a hosszúhullámú hőkisugárzást gátolja. Ez a folyamat „klimatizálja” bolygónkat, enélkül az élet sem jöhetett volna létre, hiszen a földi átlaghőmérséklet -20 C fok körüli értékre hűlne. Ezen kívül a széndioxid alapvető fontosságú a növények fotoszintézisénél, a földtörténeti középidőben, amikor a légköri széndioxid mennyisége lényegesen meghaladta a mai értéket, sokkal bujább vegetáció tenyészett, ez tette lehetővé a növényevő dinoszauruszok hatalmas méretét is.

Az üvegházhatás fontosságát már a francia matematikus, Jean-Baptiste Fourier is felfedezte, majd Svante Arrhenius svéd fizikus rájött arra, hogy ezt a folyamatot a légkör bizonyos gázai idézik elő. Elméleti spekulációkat folytatott arról is, hogy az atmoszféra széndioxid tartalmának megkétszereződése a földfelszín átlaghőmérsékletét 4-6 fokkal emelné meg.

Humán tényezők

Az 1760 körül kezdődő ipari forradalom olyan találmányok megjelenésével kezdődött, mint a gőzgép, később az elektromosság. Általánosságban a motorizáció létrejöttéről beszélhetünk. Ehhez azonban ún. fosszilis energiahordozók elégetésére volt szükség, kezdetben inkább kőszénre, később főként kőolajra. Érdemes ennek kapcsán belegondolnunk abba, hogy még ezek a tüzelőanyagok is az évmilliók során képződtek a bioszféra által, hiszen a földtörténeti idők élőlényei a nap energiáját és a légköri széndioxidból megkötött szenet raktározták el magukban. Ezek elégetése a széndioxid felszabadulásával jár. A légköri CO2-szint XX. századi emelkedő tendenciáját először Charles David Keeling amerikai klímakutató figyelte meg. Az 1958-as 315 ppm (parts per million, azaz a levegő 1 millió részecskéje közül 315 a széndioxid-molekula) értékhez képest évi 1,5 ppm növekedést mért. Ez az érték 1860-ban még csak 285 ppm volt. A fokozott figyelmet az a megfigyelés váltotta ki, hogy a mintegy 0,8 fok körüli 100 éves melegedésből 0,6 C az 1970-2000-ig tartó időszakra esett.

Klímapolitika

A klímapolitika kezdetének az 1972 júniusi stockholmi ENSZ konferenciát tekinthetjük. A résztvevők döntöttek egy környezetvédelemmel foglalkozó ENSZ-program, az UNEP elindításáról. Továbbá javaslatot tettek arra, hogy a Tudományos Uniók Nemzetközi Tanácsa (ICSU) és a Meteorológiai Világszövetség (WMO) együttműködésével létrejött terv, a Globális Légkörkutatási Program (GARP) keretében foglalkozzanak az éghajlati folyamatok behatóbb tanulmányozásával. A GARP vezető testülete 1974 novemberében Budapesten tartott ülésén elhatározta egy klímadinamikai alapprogram létrehozását. A WMO 1979-ben megrendezte az első Globális Éghajlati Konferenciát, ahol felhívást intézett az országok kormányaihoz, hogy „előzzék meg az ember előidézte éghajlatváltozás negatív hatásait, illetve készüljenek fel rájuk”. Hat évvel később, a Villachban megtartott konferencián valamennyi üvegházgázt bevonták a globális felmelegedés értékelésébe. Ekkor olyan becslést tettek közzé, mely szerint a légköri üvegházgázok mennyisége 2030-ra megkétszereződik. A WMO és az UNEP 1988-ban létrehozta a Kormányközi Éghajlatváltozási Testületet, az IPCC-t (Intergovernmental Panel on Climate Change). Ez a testület értékeli az éghajlatváltozást kiváltó tényezőket, elemzi a jelenség környezeti és gazdasági következményeit, és különböző klímamodellek alapján jóslatokat készít a jövőbeli tendenciákat illetően. 1990-2007-ig összesen 4 helyzetértékelő jelentést adott ki a testület, a legutóbbit 2007 májusában. Az IPCC Első Értékelő Jelentése alapján a WMO és az UNEP hívta létre az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezményt, amit azután 1992-ben Rio de Janeiróban, az ENSZ Környezeti és Fejlődési Konferenciáján írtak alá. A második Értékelő Jelentés hozzájárult az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény Kiotói Jegyzőkönyvének megszületéséhez (1997). A jegyzőkönyvet 1997 december 11-én a világ kormányai elé tárták. Ebben a fejlett országok vállalták, hogy az 1990-es szinthez viszonyítva 2012-ig 5,2%-kal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását. Az egyes országok között jelentős eltérések voltak tapasztalhatók, az EU akkori 15 tagállama 8%-os emisszió-csökkentést vállalt (Magyarország 6%-ot). Az USA és eleinte Ausztrália nem írta alá a jegyzőkönyvet. Napjaink (2007 december) vezető híreiben hallhattunk a Bali szigetén, az ENSZ éghajlatváltozási keretegyzménye (UN Framework Convention on Climate Change – UNFCCC) keretében rendezett kormányközi konferenciáról, amelyet a 2012-ben lejáró kiotói jegyzőkönyv újradefiniálása tett időszerűvé. A konferencia célja, hogy a kormányok vállalják el, hogy 2030-ig 30%-kal csökkentsék üvegházgáz-emissziójukat.

Ezen a konferencián már az Egyesült Államok is változtatott álláspontján, ebben közrejátszhat a közelgő elnökválasztás, és az, hogy Bush elnök egykori demokrata kihívója, Al Gore a „klímaváltozás elleni harc” szószólója,(érdekes módon egyébként megkapta a Nobel-békedíjat az IPCC klimatológusaival megosztva) valamint, hogy az USA választópolgárainak többsége elégedetlen a szövetségi kormányzat környezetvédelmi politikájával.

Az elmélet kritikája, az elképesztően bonyolult földi szisztémáról, a mérések, adatsorok, előrejelző-modellek bizonytalanságáról, a figyelem elterelődése más súlyos környezeti problémáról, a tömegmédia hiszterizáló hatásáról és egy „elfelejtett” klímaalakító tényező ismertetése

A felfoghatatlanul bonyolult természet

Az IPCC és más klímamodellek is értekeznek bolygónk bonyolult ökoszisztémájáról. A klímaváltozás kutatása közben felmerült egy sereg, ún. pozitív (labilizáló) és negatív (stabilizáló) visszacsatolási folyamat: ilyen ezek közül az a felvetés, hogyha a földi átlaghőmérséklet emelkedik, az egyenlítő és a sarkok óceáni vízhőmérsékletének és a sókoncentrációnak a különbsége csökken (ez utóbbi a grönlandi jégmező olvadása következtében), akkor beláthatatlanul megváltozhat az egész Föld klímáját befolyásoló és kiegyenlítő óceáni áramlatok iránya, intenzitása. Ilyen esemény lenne az Észak-atlanti áramlás leállása, amely Európa nagy része számára drasztikus lehűlést eredményezne.

A másik ilyen feltételezés például az, hogy az óceánok felmelegedése folytán a levegőben megnő a vízpára mennyisége: ez rögtön kettős módosító folyamatot feltételez, hiszen a felhőborítottság csökkentené a felszínre jutó napsugárzás mennyiségét, ugyanakkor a vízpára és a felhők egyben fokozzák az üvegházhatást is. A sarkvidékek feltételezett gyorsabb felmelegedését a földfelszín fényvisszaverő képességének, azaz albedójának megváltozása okozhatja. Vagyis a jégfelület világos színe több fényt ver vissza, mint a sötétebb tengervíz. A jégfelület csökkenése felgyorsítaná a felmelegedési folyamatot. E vitaindítónak nincs lehetősége feltárni az összes ismert ilyen tényezőt és a különböző tanulmányok modelljeit, amelyek megpróbálják számba venni ezeket a hihetetlenül bonyolult visszacsatolási folyamatokat, azonban rávilágíthatunk arra, milyen kétséges is tendenciákat levonni a jövőre nézve. Hivatkozásként az IPCC negyedik jelentését említhetjük, amely még az Észak-atlanti áramlat leállása esetén is legfeljebb megtorpanást prognosztizál Európa klímájára nézve. Számos más klímamodell ezzel vitatkozik, vagy emlékezzünk csak a 2004-es CIA forgatókönyvre, amely egy új jégkorszakot prognosztizált, hatalmas pánikot és a közismert The day after tomorrow (Holnapután) című filmet produkálva.

Sajnálatos módon számos klímamodell, klimatológusok és főként sajtóorgánumok, politikusok hajlamosak a jövőbeli tendenciákkal kapcsolatban levont következtetésekről kijelentő módban beszélni. Álljon itt példaként a Geo magazin 2007. szeptemberi számából egy idézet: „ami biztos: Dél-Spanyolország fokozatosan sivataggá alakul”. Józan ésszel is beláthatjuk, mennyire megalapozatlan ez a mondat. Ugyanezen magazinban pár sorral lejjebb már a következő mondat található: „A világ éghajlata, az ökológiai rendszerek, valamint az emberi tevékenységek kölcsönhatásai olyannyira összetettek, hogy lehetetlen számítógépes programokkal egyértelműen előrejelezni”. Ez a mondat az előző éles cáfolata! Szerencsére az IPCC nem használ ilyen kijelentéseket, a tendenciák előrejelzésénél leggyakrabban a „likely”, „very likely”, „unlikely” – valószínű, nagyon valószínű, nem valószínű kifejezéseket használja, pedig szemmel láthatóan a legbonyolultabb matematikai modellek eredményeit mutatja be. Éppen ezért az egész tanulmány egy irodalmi értekezés hangulatát idézi.

Láthatjuk a különböző modellek előrejelzésének szélsőértékeit: Az IPCC éghajlatmodelljei szerint a Föld felszíni hőmérséklete 1990 és 2100 között 1,1–6,4 °C-kal nőhet. A skála már önmagában igen széles terjedelmű. Számításba kell vennünk, hogy a klimatológia és a meteorológia az egyik legfiatalabb tudományunk. Mért adataink leginkább csak az utóbbi évszázadból vannak. Azt sem tudhatjuk, hogy az utolsó jégkorszak utáni interglaciális időszak melyik szakaszában járunk éppen. A múltbeli klímára és légkörre jóformán csak az antarktiszi és grönlandi jégtakaróban történt kísérleti fúrásokból, régészeti, geológiai adatokból, fosszíliákból, történelmi leírásokból következtethetünk. E kutatás feladata egy igen fiatal tudományág, a paleoklimatológia feladata.

A klímaváltozás szélsőséges következményeinek igazolására szokták felhozni érvként az észak-amerikai hurrikánszezon szokatlan aktivitását. A korábbi évszázadok hurrikán-aktivitásáról azonban semmilyen információval nem rendelkezhetünk. Nem tudjuk, milyen évtizedes, évszázados ciklusokban ingadozik a trópusi ciklonok gyakorisága, intenzitása. Elgondolkodtató tény, hogy a földtörténeti időkben a pólusok gyakrabban voltak jégmentesek, mint jéggel borítottak. Ebbe a megvilágításba helyezve úgy is tűnhet, hogy a jelenlegi klíma nevezhető „abnormálisnak”. A múltbeli klímaváltozásokra szolgálhatnak bizonyítékul az egykori Pannónia provincia területén található római vízvezetékek: ha a XVI. századtól a hozzávetőlegesen az 1950-es évekig tartó „kis jégkorszak” klímája jellemezte volna a Kárpát-medencét, akkor ezek a vízvezetékek nem épülhettek volna meg, hiszen télen szétfeszítette volna őket a megfagyott víz. Ebből logikusan következtethetünk arra, hogy az ún. római klímaoptimum idején a mai Magyarország területén a gyenge fagy is ritka lehetett. A rómaiak jellemzően addig terjeszkedtek, amíg a legfontosabb mezőgazdasági terményeik (pl. a szőlő) megtermelhető volt. Ez a mai Skócia határáig húzódhatott, de még 1450 tájáról is szólnak oklevelek az észak-angliai Yorkshire környéki szőlőművelésről.

Érdekes megfigyelni a klímaváltozás híreinek a társadalmat érintő tudatformáló erejét: Magyarországon a közvélemény nem emlékszik az új évezred rendkívül hidegnek számító teleire és határozottan enyhe teleket említ, holott még a rendelkezésre álló 100 éves adatsorokból is kitűnik, hogy az ’50-es, a ’70-es évek telei jóval enyhébbek voltak az átlagosnál. (OMSZ Éghajlati Osztály adatai) Az emlékek torzítanak. Jellemző szemlélet például, hogy „régen mekkora telek voltak, leesett a hó novemberben és el sem olvadt márciusig!” Ilyen a „fehér karácsony” divatja, pedig a karácsonyok többségén nem fordult elő számottevő hótakaró.

A mérések, adatsorok, előrejelző-modellek bizonytalansága

Jogosan vetődhet fel bennünk a kérdés, hogyan lehetne 50-100-200 évre előrejelezni bolygónk éghajlatát, ha sokszor az 5 napos meteorológiai prognózis sem válik be. A meteorológiai előrejelzés lehetőségének elméleti határa is 14 nap jelenleg. A különböző numerikus (matematikai) előrejelző-modellek, mint például a GFS (Global Forecasting System) is kéthetes prognózisokat számít. Még ezen időszakra is 20 modellfutást jelenít meg, amelyek az időszak vége felé egyre jobban széthúznak.

Pedig a modell nem is a földfelszíni hőmérsékletet jelzi előre, hanem az atmoszféra azon magasságát, ahol a légnyomás 850 hPa értéket vesz fel. Ebben a légrétegben jóval stabilabb hőmérsékleti viszonyok uralkodnak. Az időjárás márpedig nem matematika, említhetjük a „lepkeszárny-effektust”, vagyis ha mondjuk az Alpokban egy lepke szárnya meglibben, akkor lehet, hogy olyan apró légáramlatot indít el, amely láncreakcióként terjedve az egész Föld időjárására hatással lehet.

A klímamodellek fajtái a hidrodinamikai, numerikus (matematikai), globális, regionális, általános cirkulációs és az előrejelző modellek. Természetesen ezek mindegyikének pontossága folyamatosan javul, azonban merész jóslás velük évtizedekre előre következtetni. Mint említettem, a klimatológia egy rendkívül fiatal tudomány. A múltbeli és a jelenlegi meteorológiai mérések pontossága is vitatható, ennek egyik oka a kevés adatsor, ezek is csak az utóbbi néhány évtizedből. Ezek a mérési pontok is zömmel nagyvárosi területeken találhatók és mint ismeretes, a XX. században is jelentős volt az urbanizáció, valamint a szuburbanizáció is jelentősen növelte a beépített területek számát.

Úgy tűnik, az egész világ meteorológusai mintha megfeledkeztek volna a városi hőszigetek létéről és az urbán hőszennyezés helyi klímaalakító tényezőjének jelentőségéről. Ez egyértelműen látszik az Országos Meteorológiai Szolgálat Magyarország éghajlatáról szóló tanulmányából is: egy diagrammon szemlélteti az elmúlt évszázad teleinek leghidegebb hőmérsékleti értékeit, valamint a 20 C fok feletti minimumú éjszakák évi számát Budapest – Pestszentlőrinc meteorológiai állomáson. A grafikonon megjelenő jelentős emelkedést kétkedés nélkül az éghajlatváltozás hatásának tudják be. Azzal nem számolnak, hogy 100 év alatt milyen jelentős mértékben emelkedett a környéken a beépítettség. Márpedig a falak, fűtött épületek, aszfalt, stb. hőkibocsátása éppen télen, és éppen az általában a leghidegebb minimumhőmérsékletet eredményező, szélcsendes, derült, anticiklonos éjszakákon érvényesül leginkább. A nyári nappali besugárzást pedig köztudottan ontja magából éjszaka a beépített környezet.

Szélsőséges esetben a nagyvárosok léghőmérséklete 10-12 C fokkal is magasabb lehet környezetüknél. Ha az OMSZ ezt az adatsort kritika nélkül az éghajlatváltozás hatásának tudja be, és egyetlen más, vidéki állomás adatsorát sem vizsgálja meg egy komolynak szánt elemzésben, akkor jogosan vetődik fel a kérdés, hogy ez máshol, más országokban vajon előfordulhat-e? Ezzel bizonytalanná válnak a XX. század középhőmérsékleti adatsorai amelyekre a 0,8 fok körüli globális felmelegedést alapozzák. További bizonytalansági faktort eredményeznek a mikroklimatikus tényezők, amelyeknek oka egy, a meteorológusok többsége számára nem kellőképpen ismert, ellenben rendkívül egyértelmű jelenség, amely ismeretének hiányossága, mivel nem veszik kellőképpen figyelembe a meteorológusok, például Magyarország klímájának totális félreértelmezéséhez vezetett.

A kisugárzási hőmérsékleti inverzió fogalma

Bizonyára a hétköznapokban is tapasztaltuk, hogy akár a vízhez hasonlóan a hideg levegő sűrűbb, nehezebb, ezért a gravitáció hatására a légoszlop legalján helyezkedik el a leghidegebb levegő. A légréteg melegedése a nappali besugárzás hatására viszont a Föld felszíne felől történik, mivel a sűrűbb közeg, vagyis a szilárd felszín és a sűrűbb levegő a napsugárzás hatására hamarabb felmelegszik. Ez a magyarázata annak, hogy nappal a felszínközeli, vagyis egyben az alacsonyabb tengerszint feletti magasságú területek produkálják a legmagasabb hőmérsékleti maximumokat. Azonban a naplementétől a napfelkelte utánig terjedő időszakban a troposzféra kihűlése megy végbe. Ez azt jelenti, hogy a leghidegebb levegő a legmélyebbre süllyed. Ez egy rendkívül egyszerű gázfizikai jelenség, amely egy térség bármely egyéb klímaalakító tényezőjétől független. A troposzférában ezért a hőmérséklet napi járásában a legnagyobb szélsőség a felszínen, a mélyen fekvő területeken jellemző. Felfelé haladva a napi középhőmérséklet folyamatosan csökken, azonban a napi hőingás is. A fenti tényezők legtökéletesebben a szél átkeverő hatásától és a felhőzet kisugárzást akadályozó hatásától mentes, tehát szélcsendes, derült hajnalokon jellemzőek.

Ilyenkor megfigyelhető, hogy a légoszlop aljától a minimumhőmérséklet felfelé emelkedik, (majd lassan ismét csökken). Ezt nevezzük kisugárzási hőmérsékleti inverziónak. Ezért tehát a legenyhébb minimumok a közhiedelemmel ellentétben nem a legmélyebben fekvő területeken fordulnak elő. Ez magyarázza, hogy az Alföld hőmérsékleti minimumai sokszor a Kékes értékeinél is hidegebbek, míg a nappali csúcs általában kb. 10 C fokkal magasabb az előbbi területen. Az inverzió a napi középhőmérséklet alakulásában is jelentős szerepet játszik. A nappali felmelegedés egy alacsonyabb értékről indul a mélyebben fekvő területeken, míg a besugárzás hatására rövid időre magasabb értéken tetőzik, mint a terület feletti néhányszáz méteres légréteg hőmérséklete. A maximum elérése után ismét fordított helyzet áll elő. Így az inverziós helyzet fennállása esetén a napi középhőmérséklet sem a legalacsonyabban fekvő területeken a legmagasabb.

A fentebb részletezett jelenség értelemszerűen a relatív tengerszint feletti magasság függvénye. Tehát a legmagasabb minimumhőmérséklet és a legmagasabb napi, ebből következően havi, évi középhőmérséklet a legalacsonyabban fekvő terület fölötti légréteg bizonyos magasságában jellemző. Magyarország 100-130 m-es síkságai esetén ez a magasság 200-350 m körüli. Tehát a legenyhébb minimumokra és a legmagasabb napi középhőmérsékletekre az ebben a magasságban lévő, környezetükből kiemelkedő dombokon számíthatunk. A leghidegebbre pedig a legmagasabban fekvő területek legalacsonyabban fekvő völgyeiben, medencéiben, mivel ezeken a területeken már a nappali maximum is alacsonyabban alakul, a leghidegebb levegő pedig az adott terep legmélyebb területeire süllyed.

Még rosszabb, ha ezen területeknek rossz a „lefolyása” a mélyebben fekvő tágasabb síkságokra, így a leghidegebb levegő „megüli” a völgyet, medencét. Ennél is rosszabb, ha ez köddel is párosul, ez a következő nappali felmelegedést is akadályozza, így a hideg levegő mintegy konzerválódik, megreked. Az ilyen területeket nevezzük fagyzugoknak. Szélsőséges fagyzugokra hazai példa a középhegységek völgyei, de az ország területén bárhol előfordulnak kisebb-nagyobb fagyzugok a relatív szintkülönbségtől és a mélyedés területi kiterjedésétől függően. A legenyhébb minimumú és egyben a legjobb fagylefolyású területek a síkságból kiemelkedő domború felületű dombok déli kitettségű lejtői, mivel a nappali besugárzás szöge itt a legnagyobb, tehát az éjjeli lehűlés is egy magasabb értékről indul. A legtöbb besugárzást egy közepes lejtésű, kb 450 -os déli lejtő kapja (a síkság közvetlen sugárzásból jutó energiamennyiség évi 136%-át). Ezen mikroklimatikus jellemzőkból adódó különbségek egy észak-déli irányban kisebb kiterjedésű, zárt medence jellegű országban felülmúlják a mezoklímák, vagyis adott régiók klímájának különbségeit. Szélsőséges esetben az inverzió a minimumok 10-15 C fokos szóródását is eredményezheti az országban.

Mivel az év folyamán jelentős a derült éjszakák száma, és az inverzió következtében a környezetüknél alacsonyabban fekvő tereppontok hőmérséklete a nap 24 órájából mintegy 20 órában jelentősen elmarad az átlagos, vagy jobb fagylefolyású, magasabb pontok hőmérsékletétől, az évi középhőmérsékletben jelentős különbség mutatható ki, amely különbségek nagyobbak két, egymástól távoli, de analóg fekvésű mérőpont értékénél. (Miklós Ákos M.: Hová ültessünk pálmát Magyarországon – avagy egy kis gyakorlati klimatológia 2007). Álljon itt egy példa néhány magyarországi település 2006 évi középhőmérsékletéről, de bármelyik évet nézve hasonló következtetéseket vonhatnának le: az egymástól alig 20 km-re lévő Bátaapáti: 9,8 C (120 m tengerszint feletti magasság) és Tevel 11,26 C (200 m tszfm.), Nagykanizsa 10,15 C (143 m), valamint a Pécs melletti Pogány 10,88 C (203 m), a szlovéniai Lendva/Lendava 10,8 C (190 m) Miskolc 10,0 C. Jól láthatjuk, hogy az egymástól legkisebb távolságra lévő két település évi középhőmérsékletének különbsége 1,46 C, míg az egymástól lényegesen nagyobb távolságra lévő Pogány és Miskolc közti különbség csak 0,88, vagy Nagykanizsa és Miskolc esetében csak 0,15 C. (OMSZ adatok)

Éppen az ilyen különbségek miatt kellene minden meteorológiai mérőállomást az adott térség lehető legátlagosabb fekvésű pontjára telepíteni, ilyen koncepció azonban az OMSZ mérőhálózat esetében csírájában sem megfigyelhető, így évtizedek óta torz klimatológiai képet festenek egy egész országról. Baranya megyét például szinte kizárólag dombra telepített, városi mérőállomások képviselik, míg Zala megyét kizárólag völgyfenéki települések klímaadatai. Ebből olyan merész következtetést vontak le és jelentettek meg klímaatlaszokban, középiskolai földrajzi atlaszokban, klimatológiai tanulmányok sorozatában, hogy Baranya melegebb, sőt, „szubmediterrán klímajegyekkel bíró”, míg Zala hűvös, a fagyos napok magas száma jellemzi. Több mérőállomást áttelepítettek az elmúlt években, mint Miskolc esetében, ahol völgyből beépített dombtetőre helyezték át az állomást, többek között emiatt az OMSZ Magyarországról írt éghajlati jellemzésében azt olvashatjuk, hogy az északkeleti és a nyugati országrész középhőmérséklete az átlagnál jobban emelkedett a klímaváltozásnak köszönhetően.

A média szerepe

A bevezetőben is említettem, hogy a média nem éppen pozitív szerepet játszik a klímaváltozás folyamatának megismertetésében. A kutatások eredményeinek megismertetése helyett a szenzációkeltés és természetesen a meghökkentő szalagcímek, kijelentések közlése áll érdekében. Így nem segít eloszlatni az általános tudatlanságot egy igen bonyolult folyamattal kapcsolatban.

Vagy említhetjük a Geo magazin 2007 szeptemberi számát, amelyben számos környezeti katasztrófa fényképe jelenik meg, ezeket úgy tálalva, minta a múltban nem fordultak volna elő, vagy ritkábbak lettek volna a hasonló események, a cikk főszövegéhez pedig lényegében semmilyen kapcsolat nem fűzi a képeket. Felvetődhet a gondolat, hogy a média kampányszerűen akarja az emberek véleményét formálni, egyrészt a nézettség, példányszám okán, másrészt viszont a globális felmelegedés elméletére mára hatalmas, politikai hátterű üzletág épült fel, több milliárd dolláros állami finanszírozási összegekkel, több százezer állással, amelyek mind odavesznének, ha a teória megdőlne. Éppen ezért az ebből élők mindent el is követnek, hogy ne dőljön meg: az ellenvéleményt hangoztatókat módszeresen lejáratják, az olajipar zsoldjában állóknak bélyegzik, tudományos pályafutásukat tönkreteszik, sőt a halálos fenyegetések sem ritkák - állították a brit Channel 4 tévécsatorna dokumentumfilmjének nyilatkozó tudósok. A példák is mutatják, hogy a fenti vélemény szinte egyedüliként jelenhetett meg a brit csatorna műsorán. Állandóan tetten érhető a globális felmelegedés elméletének bizonyítási kényszere.

Az ENSZ, a Greenpeace, és egyéb környezetvédelmi szervezetek elképesztő energiát és pénzt fektetnek a klímaváltozás kutatására, míg joggal érezhetjük úgy, hogy egyéb, igen súlyos környezeti és társadalmi problémák háttérben maradnak. Ma már egyre kevesebbet hallunk arról, percenként hány hektár esőerdőt irtanak ki bolygónkon, hány percenként hal ki egy állatfaj, milyen kihívások elé állít minket a globalizáció, milyen ütemben terjed a HIV Kelet-Európában, milyen környezeti károkat okoz a monokultúrás termesztés és a növényvédőszerek alkalmazása, mekkora gondot okoz a népességrobbanás, vagy épp az európai népességfogyás, a savas esők, a környezetszennyezés, a túlhalászás, mennyire veszélyeztetnek minket a nukleáris balesetek. Ehelyett Ban Ki Mun ENSZ főtitkár is a klímaváltozást tartja a legfontosabb globális kihívásunknak.

Egyes tudósok elképesztő ötleteket gondoltak ki a klímaváltozás megállítása érdekében: vasport szórnának az óceánokba a széndioxidot elnyelő planktonvirágzás elősegítése érdekében, felborítva ezzel az óceánok ökoszisztémáját, kéndioxidot lőnének a levegőbe, ezzel savas esőket és beláthatatlan következményeket okozva, a naptól távolabbi pályára állítanák a Földet, vagy kozmikus tükrökkel fosztanának meg minket az éltető napsugaraktól. Már nevet is adtak az új „tudománynak”, ez a geoengineering.

Összegzés

A nemzetközi szervezetek talán túl nagy energiát fektetnek a feltételezett globális klímaváltozási tendenciák kutatásába, az üvegházgázok emissziójának csökkentésébe, míg számos, egyáltalán nem megkérdőjelezhető és napjainkban is zajló konkrét kedvezőtlen folyamat megoldási javaslatairól igen keveset hallunk. A globális felmelegedés mára üzletággá fejlődött. Csak reménykedhetünk abban, hogy a jövőben ritkábbak lesznek a növényeink létét fenyegető szélsőséges hideghullámok.

forrás: Miklós Ákos Márton